In Kino Veritas

Julio Cortázar: Nagyítás

Sohasem fogjuk megtudni, hogy kéne ezt elbeszélni, első vagy második személyben, vagy többes szám harmadik személyben, vagy mindig valami új formát kitalálva, ami egyébként semmire se jó. Ha például így mondanánk: én látták felkelni a holdat, vagy: fáj a mi szemfenekem, vagy legfőképpen így: te, az a szőke nő voltak azok a felhők, amelyek tovább suhannak az én, te, ő, mi, ti, ők arcuk előtt. A fenébe.

Miután nekiláttunk az elbeszélésnek, az lenne a tökély, ha lemehetne az ember egy pohár sörre, és közben az írógép (mert géppel írok) magától szaladna tovább. És ezt nem azért mondom, hogy csak úgy mondjak valamit. A tökély, igen, mert az az üreg, amit el kell mesélni, jelen esetben szintén egy gép (egy másik fajtából, egy l/l,2-es Contax), és talán megeshet, hogy az egyik gép többet tud a másik gépről, mint én, te, ő – a szőke nő – és a felhők. De csak a sorsom azonos a bolondokéval, és tudom, hogy ha elmegyek, ez a Remington megkövülten fog állni az asztalon, azzal a kétszeresen nyugodt alapállással, ami a mozgatható tárgyakat jellemzi, amikor nem mozognak. Tehát írnom kell. Egyikünknek írni kell, ha úgy áll a dolog, hogy elbeszéljük ezt. A legjobb, ha én leszek a halott, aki nem vagyok annyira bajban, mint a többiek; én, aki csak a felhőket látom, és szórakozottság nélkül tudok gondolkodni, szórakozottság nélkül tudok írni (ott úszik egy másik, szürke szegélyű), és szórakozottság nélkül tudok emlékezni, én, aki halott vagyok (pedig élek, nem akarok senkit sem félrevezetni, majd meglátjuk, ha eljön az ideje, mert valamiképpen neki kell vágnom, s én ennél a pontnál kezdtem, a végpontnál, a kezdőpontnál, ami végül is a legjobb kiindulópont, ha el akarunk beszélni valamit).

Hirtelen megkérdem magamtól, hogy ugyan miért kell elmondanom ezt, de ha az ember faggatni kezdené önmagát, hogy miért csinálja mindazt, amit csinál, ha az ember beérné annyival, hogy felteszi magának a kérdést, hogy miért fogad el egy vacsorameghívást (most egy galamb repül át és – úgy rémlik – egy veréb), vagy hogy miért van az, hogy ha valaki elmesél nekünk egy jó történetet, azonnal csiklandani kezd valami a gyomrunkban, és nincs nyugta az embernek, amíg át nem megy a szomszéd irodába, és maga is el nem meséli a sztorit; és akkor végre jól érzi magát, meg van elégedve, és visszatérhet a munkájához. Tudomásom szerint még senki sem adott erre magyarázatot, úgyhogy a legjobb lesz, ha felhagyunk a szemérmességgel, és elmeséljük, hiszen végül is senki sem szégyenkezik azért, mert lélegzetet vesz vagy felhúzza a cipőjét; az ember elvégzi ezeket a dolgokat, és amikor valami különös történik, amikor egy pókot találunk a cipőnkben vagy lélegzetvételkor erős szúrást érzünk, akkor azt el kell mesélni, el kell mesélni az irodabeli srácoknak vagy az orvosnak. Jaj, doktor úr, valahányszor lélegzetet veszek... Mindig el kell mesélni, mindig meg kell szabadulni a gyomorban érzett bántó csiklandástól.

És ha már elmeséljük, tegyünk egy kis rendet, ballagjunk le ennek a háznak a lépcsőjén november hetedike vasárnapjáig, pontosan egy hónappal ezelőttig. Az ember lemegy öt emelet magasból, és máris ott áll a párizsi novemberben nem is remélt napsütéses vasárnapban, és roppant kedve támad sétálni, nézelődni, fényképezgetni (mert fényképészek voltunk, én fotós vagyok). Már tudom, hogy a legnehezebb lesz az elbeszélés módját megtalálni, de nem félek attól, hogy ismétlésekbe bocsátkozom. Nehéz lesz, mert senki se tudja pontosan, hogy ki is az, aki most valójában mesél, én vagyok-e, vagy az, ami történt, vagy az, amit látok éppen (felhőket és olykor egy galambot), vagy egyszerűen csak az igazságot mesélem el, ami csupán az én igazságom, és akkor már nem igazság, kivéve a gyomrom számára, s annak a szeszélynek a számára, hogy nekifussak és végezzek valahogy ezzel, lesz, ami lesz.

Kezdjük el szép lassan, majd meglátjuk, mi történik, miközben írok. Ha a helyembe lépnek, ha már nem tudok mit mondani, ha elfogynak a felhők, és elkezdődik valami más (mert az nem lehet, hogy csupán csak ebből áll, állandóan bámulni az elsuhanó felhőket, és olykor egy-egy galambot), ha mindebből valami... Na és a „ha” után mit fogok mondani, hogyan fogom tökéletesen befejezni a mondatot? De kérdezősködéssel semmire sem megyek; jobb lesz, ha beszélek, az elbeszélés talán felér egy válasszal, legalábbis annak, aki elolvassa.

Roberto Michel, francia-chilei, fordító és szabad idejében amatőr fényképész, folyó év november hetedikén, vasárnap, kilépett a Monsieur-le-Prince 11-ből (most két kisebb, ezüstös szegélyű úszik el). Éppen három hete dolgozik José Norberto Allende, a santiagói egyetem professzora az elutasításokról és a fellebbezésekről szóló értekezésének francia fordításán. Ritkaság, hogy szél van Párizsban, és még nagyobb ritkaság, hogy örvényt kavar az utcasarkokon, és felcsap a magasba, megrázva a vén zsalugátereket, amelyek mögött meglepett hölgyek tárgyalják, ki így, ki úgy, az utóbbi esztendők szeszélyes időjárását. De sütött a nap is, meglovagolta a szelet, s együtt hancúrozott a macskákkal, úgyhogy semmi sem akadályozott meg benne, hogy sétáljak egyet a Szajna-parton, és néhány fényképet készítsek a Conciergerie épületéről meg a Sainte-Chapelle-ről. Éppen csak tíz óra volt még, és úgy számítottam, hogy tizenegy felé jó fény lesz, a lehető legjobb ősszel; elcsavarogtam hát a Saint-Louis sziget felé, hogy agyonüssem az időt, a Quai d’Anjou-n kezdtem sétálgatni, egy darabig a Lauzun palotát bámultam, egy Apollinaire-verset szavalva magamban, ami mindig eszembe jut, valahányszor a Lauzun palota előtt járok (pedig annak egy másik költőre kellene emlékeztetni, de hát Michel megátalkodott fickó), és amikor hirtelen elült a szél, és a nap legalább a kétszeresére nőtt (akarom mondani, langyosabb lett, de valójában ez egy és ugyanaz), leültem a mellvédre, és rettentő boldognak éreztem magam azon a vasárnap délelőttön.

A semmi elleni harc sok-sok módja között a fényképezés az egyik legjobb, ez az a tevékenység, amit korán meg kéne tanítani a gyerekeknek, mert fegyelmet, esztétikai képzettséget, jó szemet és biztos ujjakat igényel. Nem arról van szó, hogy a hazugságra lessünk, mint általában a riporterek, és sietve elcsípjük valamelyik közéleti személyiség ostoba profilját, amint éppen kilép a Downing Street 10-ből, de mindenesetre amikor kamerával járkál az ember, az olyan, mintha kötelessége lenne figyelni, nehogy elszalassza a napsugár hirtelen és pompás visszaverődését egy szikkadt kövön, vagy egy lebegő copfokkal szaladó kislány képét, aki a kenyérrel vagy az üveg tejjel igyekszik hazafelé. Michel tudta, hogy a fényképész a világról kapott személyes képét általában felcseréli egy másikra, amit a kamera ravaszul rákényszerít (most egy nagy, majdnem fekete felhő úszik el), de korántsem volt bizalmatlan, mert jól tudta, hogy elég a Contax nélkül elmenni otthonról, hogy visszanyerje a fesztelenebb tónust, a kamera nélküli látványt, a blende és az 1/250 nélküli fényt. Ott mindjárt (micsoda szó, mindjárt, micsoda ostoba hazugság) elüldögélhettem a korláton a folyó felett, az elúszó fekete és piros dereglyéket figyelve, anélkül, hogy eszembe jutott volna fotós szemmel gondolni a jelenetre, csak hagytam, hogy sodródjak a dolgok sodródásában, mozdulatlanul futva az idővel. És már nem fújt a szél.

Aztán továbbsétáltam a Quai de Bourbonon, amíg a sziget csücskébe nem értem, ahol az a meghitt terecske (azért meghitt, mert kicsi és nem azért, mert rejtett, hiszen teljesen kitárulkozik a folyónak és az égnek) újra meg újra elbűvöl. Csak egy magányos pár volt ott, és persze galambok; talán az egyik azok közül, amelyek most röpülnek át itt, amerre éppen bámulok. Egy ugrással a korláton termettem, és hagytam, hogy bepólyázzon és gúzsba kössön a nap, átadva neki az arcomat, a fülemet, a kezemet (a kesztyűt zsebre raktam). Nem volt kedvem fényképezni, és cigarettára gyújtottam, hogy csináljak valamit; azt hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor a gyufát a cigarettához emeltem, láttam meg először a kölyköt.

Akiket egy párnak véltem, sokkal inkább anya és fiának látszottak, bár azonnal rájöttem, hogy nem anya és fia az, hanem egy pár, abban az értelemben, ahogy mindig is értjük a párokat, amikor a korlátoknak támaszkodva vagy a terek padjain összeölelkezve látjuk őket. Minthogy semmi dolgom sem volt, bőven volt időm megkérdezni magamban, hogy vajon miért olyan ideges a kölyök, mint valami csikó vagy nyúl, miért dugja minduntalan a zsebébe a kezét, miért húzza ki rögtön az egyiket, majd a másikat is, miért simítja végig a haját az ujjaival, miért változtatja annyiszor a testtartását, és főként, hogy miért fél, mert azt minden mozdulatában érezni lehetett, a szégyenkezés elfojtotta félelmet, a hátrahőkölésre ösztökélő ingert, ami nagyon is feltűnt, mintha a teste állandóan el volna szánva a menekülésre, s csak a maradék és szánalmas méltóság tartaná vissza.

Mindez oly nyilvánvaló volt, ott öt méterre tőlem – egyedül álltunk a korlátnál a sziget csücskében –, annyira lefoglalt a kölyök félelme, hogy kezdetben nem is néztem meg alaposabban a szőke nőt. Most, ha meggondolom, sokkal jobban látom őt abban az első pillanatban, amikor az arcában olvastam (hirtelen megfordult, mint egy réz szélkakas, és a szeme, a szeme ott volt), amikor homályosan megértettem, hogy mi történhet éppen a kölyökkel, és akkor azt mondtam magamban, hogy érdemes továbbra is ott maradni és bámulni (a szél elvitte a szavukat, az alig hallható suttogásokat). Azt hiszem, hogy tudok nézni, ha ugyan tudok valamit is, és hogy minden nézés hazugságot izzad, mert ez az, ami a legjobban kivet önmagunkból, a legkisebb biztosíték nélkül, a szaglás viszont hagy (de Michel könnyen eltér a tárgytól, nem szabad hagyni, hogy kedvére fecsegjen). Akárhogy van is, ha előre megérezzük a valószínű hamisságot, a szemlélődés lehetővé válik; talán elég, ha jól választunk a nézés és a nézett tárgy között, ha lefejtjük a dolgokról a sok-sok idegen holmit. Mindez, persze, korántsem egyszerű.

A kölyöknek inkább az arcára emlékszem, mint az igazi testére (ezt majd megértik később), a nőnek viszont, biztos vagyok benne, sokkal inkább emlékszem a testére, mint az arcára. Karcsú és nyúlánk volt, két pontatlan jelző a jellemzésére, és egy majdnem fekete, majdnem hosszú, majdnem szép szőrmekabátot viselt. A délelőtt minden fuvallata (most már alig fújt a szél, és hideg sem volt) beletúrt szőke hajába, mely fehér és komor – két pontatlan jelző – arcát keretezte, s a világot lábon és iszonyúan magára hagyta fekete szeme előtt, a szeme előtt, mely úgy csapott le a dolgokra, mint két sasmadár, két ugrás az űrbe, két zöld iszaphullám. Nem írok le semmit, inkább igyekszem megérteni. Tehát azt mondtam, két zöld iszaphullám.

Legyünk pontosak, a kölyök meglehetősen jól öltözött volt, és sárga kesztyűt viselt, amely, esküdni mertem volna rá, a bátyjától származott, aki joghallgató volt vagy talán társadalomtudományokat tanult; mulatságos volt látni, ahogy a kesztyűujjak kikandikáltak a zakója zsebéből. Az arcát sokáig nem láttam, éppen csak futólag azt az egyáltalán nem buta profilját – ijedt madár, Fra Filippo angyala, tejberizs – meg a hátát, egy kamasz hátát, aki dzsúdózni szeretne, és aki néhányszor már verekedett is egy eszme vagy egy leánytestvére miatt. Tizennégy, talán tizenöt éves lehetett, látni való volt, hogy a szülei tartják el és ők öltöztetik, de pénz egy fillér sincs a zsebében, meg kell tanácskoznia az iskolatársaival, mielőtt rászánja magát egy kávéra, egy konyakra, egy pakli cigarettára. Az utcán kószáltában bizonyára az osztálytársnőire gondol, meg arra, hogy milyen jó volna moziba menni és megnézni a legutóbbi filmet, vagy regényeket vagy nyakkendőket vagy zöld meg fehér címkés likőrösüvegeket vásárolni. Otthon (az otthona tiszteletre méltó lehet, délben lehet az ebéd és a falakon bizonyára romantikus tájképek függenek, sötét hall és az ajtó mellett egy ébenfa esernyőtartó) lassan folydogálhat az idő, miközben tanul, miközben ő a mama reménysége, miközben hasonlítania kell a papához és írnia kell az avignoni nagynéninek. Ezért járja annyit az utcákat, ezért érzi úgy, hogy az övé az egész folyó (de egy fillér nélkül) és a tizenöt évesek titokzatos városa, a kapudíszeivel, a didergő macskáival, a harmincfrankos sült krumplis zacskóval, a negyedrét hajtott pornográf lapokkal, az üres zsebhez hasonló magánnyal, a boldog találkozásokkal, a szenvedélyes vággyal a rengeteg dolog után, amit ugyan nem ért, de amit megvilágít a teljes szerelem, a mindenre készenlét képessége, mely a szélhez és az utcákhoz hasonló.

Ez volt tehát a kölyök – és mindegyik kölyök – életrajza, de ezt most magányosnak láttam, ezt egyedül a szőke nő jelenléte kötötte le, aki folyvást beszélt hozzá. (Fáraszt az örökös ismétlés, de az imént haladt el két hosszú, rojtos szegélyű felhő. Azt hiszem, aznap délelőtt egyetlenegyszer sem pillantottam az égre, mert nagyon hamar megértettem, hogy mi történik a gyerekkel és a nővel, és nem tehettem mást, csak néztem őket és vártam, néztem őket és...) Röviden összefoglalva, a kölyök nyugtalan volt, és könnyen kitalálhatta az ember, hogy mi történt néhány perccel, legfeljebb félórával azelőtt. A kölyök elcsavargott a sziget csücskéig, megpillantotta a nőt, és csodálatosnak találta. A nő csak erre várt, hiszen azért volt ott, hogy erre várjon, vagy talán a kölyök érkezett előbb, ő pedig megpillantotta egy erkélyről vagy egy autóból, és eléje ment, és kierőszakolta valamivel a beszélgetést, de kezdettől fogva biztos volt benne, hogy a kölyök félni fog tőle és el akar szökni, s hogy természetesen maradni fog, büszkén és komoran, színlelve, hogy már felnőtt, és örül a kalandnak. A többi gyerekjáték volt, mert tőlem öt méterre zajlott le, és bárki felmérhette volna a játék szakaszait, a nevetséges viadalt; a legvarázslatosabb a dologban nem a pillanatnyi helyzet, hanem a kifejlet sejtése volt. A kölyök végül egy találka vagy valamilyen kötelesség ürügyével botladozva és zavartan elsomfordál, hanyagul akar lépkedni, de valósággal lemeztelenedik a gúnyos tekintet tüzében, mely végig követi. Vagy inkább maradni fog, megigézve, vagy egyszerűen képtelenül a kezdeményezésre, és a nő megsimogatja az arcát, összeborzolja a haját, már hangtalanul beszél hozzá, majd hirtelen karon fogja, hogy magával vigye, hacsak a fiú, azzal az éretlenséggel, amely talán megpendíti a vágyat és vállalja a kaland veszélyét, nem veszi majd a bátorságot, hogy átkarolja a nő derekát, és megcsókolja őt. Mindez még megtörténhetett, de még nem történt meg, és Michel perverz kíváncsisággal várakozott a korláton ülve, és anélkül, hogy maga is észrevette volna, kikészítette a fényképezőgépet, hogy egy festői felvételt készítsen a sziget egyik zugában egy egyáltalán nem hétköznapi párról, amint éppen beszélgetnek és elmerülten nézik egymást.

Érdekes, hogy a jelenetnek (a semminek, szinte; két ember ott, két egyenlőtlenül fiatal) volt valami nyugtalanító légköre. Azt gondoltam, hogy ennek én vagyok az oka, és hogy a fényképem, ha elkészítem, majd visszahelyezi a dolgokat a maguk ostoba valóságába. Szerettem volna tudni, hogy mire gondol az a szürke kalapos férfi, aki a hídátjáróhoz vezető móló mellett parkoló autó kormányánál ült, és újságot olvasott vagy szunyókált. Csak az imént fedeztem fel, hogy ott van, mert egy parkoló autóban ülő ember szinte eltűnik, elvész abban a nyomorúságos kalitkában, amely ilyenkor meg van fosztva attól a szépségtől, amit a mozgás és a veszély ad neki. Pedig az autó kétségkívül egész idő alatt ott állt, a sziget részeként (vagy eltorzítva azt). Egy autó; mintha azt mondanánk, hogy egy kivilágított utcai lámpa, egy pad. Sohasem a szél, a napfény, azok az anyagok, amelyek mindig újak a bőrnek meg a szemnek, és annak a rendkívüli kölyöknek meg a nőnek is, akik csak azért voltak ott, hogy megváltoztassák, hogy másmilyennek mutassák nekem a szigetet. Végül is könnyen megtörténhetett, hogy az újságot olvasó férfi is figyelte, hogy mi történik, és mint én, ő is érezte a mindenkori várakozás gonosz örömét. A nő most lágyan elfordult, a kölyköt önmaga és a korlát közé fogta, most majdnem oldalról láttam őket, a fiú magasabb volt, de nem sokkal, s a nő mégis túlnőtt rajta, úgy tetszett, mintha fölötte szitálna (a nevetése, hirtelen, egy tollkorbács), elnyomta a fiút a puszta jelenlétével, a mosolyával, azzal, ahogy az egyik kezével belerajzolt a levegőbe. Mire várjak még? Tizenhatos blendével, olyan képbeállítással, amiben nincs benne az a szörnyű fekete autó, de az a fa igen, az szükséges hozzá, hogy megtörjem a túlságosan szürke teret...

Felemeltem a kamerát, úgy tettem, mintha egy beállítást tanulmányoznék, ami kívül esik rajtuk, és lesben maradtam, mert biztos voltam benne, hogy végül el fogom csípni az áruló mozdulatot, azt a kifejezést, amely mindent összefoglal, az életet, amit a mozdulat kimér, de amit a merev kép megsemmisít, amikor feltagolja az időt, ha nem választjuk ki az érzékelhetetlen, lényeges pillanattöredéket. Nem kellett sokáig vámom. A nő előre haladt a dologban, hogy gyengéden megbéklyózza a kölyköt, hogy rostonként lehántsa róla maradék szabadságát is a csigalassúságú és kéjes kínzás során. Elképzeltem, hogy mi lesz a vége (most egy kicsiny, habos felhő bukkan fel, szinte egyedül van az égen), előre láttam a hazatérést (valószínűleg egy földszinti szobába, amit a nő díványpárnákkal meg macskákkal zsúfolt tele), és gyanítottam, hogy a kölyök megrémül majd, de kétségbeesetten eltökéli, hogy palástolja az ijedtségét, és hagyja magát belevinni, színlelve, hogy semmi sem új neki. Behunytam a szemem, ha ugyan behunytam, beállítottam a jelenetet, a csúfondáros csókokat, a nőt, amint kedvesen eltolja a kezet, amely le akarja vetkőztetni, mint a regényekben, egy lila paplanos ágyon, ő viszont kényszeríti a fiút, hogy engedje lehúzni a ruháját, igazán olyanok, mint anya és fia az opálos fényű lámpa sárga fényében, és végül minden úgy végződik, mint mindig, talán, de talán másképpen történik, talán nem is kerül sor a kamasz beavatására, nem engedik továbbjutni a hosszúra nyúlt előjátéknál, ahol a sutaság, az izgató simogatások, a kezek vágtája ki tudja miben oldódnak fel, egy már elkülönült, magányos örömben, egy heves visszautasításban, mely elvegyül a módszeres fárasztás meg a végtelen, sebzett ártatlanság megzavarásának a művészetével. Megtörténhetne így is, nagyon is megtörténhetne; mert lehet, hogy az a nő nem szeretőt keres a kölyökben, csak a hatalmába akarja keríteni, olyan célra, amit lehetetlen megérteni, hacsak nem valami kegyetlen játékra kell neki, egy kielégülés nélküli vágyakozósdira, hogy felterjessze magát egy másik férfi számára, valaki számára, aki semmiképpen sem lehet ez a kölyök.

Michel az irodalom, a valószínűtlen koholmányok hibájába esik. Semmit se szeret jobban, mint kivételes helyzeteket, fajtán kívüli alanyokat, nem mindig undorító szörnyeket elképzelni. Az a nő meg kifejezetten csábított a képzelgésre, s talán még a kulcsot is megadta hozzá, hogy rátaláljon az igazságra. Mielőtt még elmenne, mielőtt még elkezdődnének a napok, amikor be fogja tölteni az emlékezetemet, mert hajlamos vagyok a hosszas rágódásra, elhatároztam, hogy egy pillanatot sem vesztegetek tovább. Beállítottam az egészet a keresőbe (a fával, a korláttal, a tizenegy órai napsütéssel), és elkészítettem a felvételt. Épp idejében ahhoz, hogy megértsem, hogy azok ketten már észrevették, és most engem néznek, a kölyök meglepetten s mintegy kérdőn, a nő viszont dühösen, a teste meg az arca határozottan ellenséges volt, mert tudták, hogy elraboltam őket, hogy szégyenszemre foglyok egy kis kémiai képben.

Részletezhetném a dolgokat, de nem éri meg a fáradságot. A nő arról beszélt, hogy senkinek sincs joga engedély nélkül felvételt csinálni, és követelte, hogy adjam át neki a tekercset. Mindezt nyers és világos hangon mondta, jó párizsi kiejtéssel, mely minden mondat végén felemeli a hangot és a hangsúlyt. Ami engem illet, nem nagyon érdekelt, hogy átadom-e neki a tekercset vagy sem, de aki ismer engem, az tudja, hogy tőlem szépen kell kérni a dolgokat. Az lett minden eredménye, hogy megmondtam neki a véleményemet, miszerint a fényképezés nemcsak hogy nem tilos nyilvános helyeken, hanem a leghatározottabb hivatalos és magántámogatást élvezi. És mialatt ezt megmondtam neki, ravaszul élveztem, ahogy a kölyök egyre hátrált, lassan hátramaradt – csupán azzal, hogy nem mozdult –, és hirtelen (szinte valószínűtlen volt) megfordult, és futásnak eredt, miközben ő szegény azt hitte, hogy ballag, pedig valójában futva menekült, elhaladt az autó mellett, eltűnt, mint az ökörnyál a délelőtti levegőben.

Az ökörnyálat azonban mifelénk az ördög nyálának is hívják, és Michelnek el kellett viselnie a legválogatottabb szitkokat, végig kellett hallgatnia, hogy minden lében kanálnak meg hülyének nevezik, ő meg közben gondosan ügyelt rá, hogy mosolyogjon, és egyszerű fejcsóválással hárítsa el a gorombaságok özönét. Mikor már kezdtem belefáradni, hallottam, hogy becsapódik egy kocsi ajtaja. A szürke kalapos férfi állt ott, és ránk bámult. Csak akkor értettem meg, hogy neki is szerepe van a komédiában.

Felénk sétált, a kezében az újsággal, amit az imént – ő legalábbis azt a látszatot igyekezett kelteni – olvasott. A legjobban arra a fintorra emlékszem, amitől az arca csupa ránc lett s a szája lebiggyedt, s amiben valami állandóan helyet és alakot változtatott, mert a szája reszketett, s a fintor ide-oda járt az ajkain, mint valami önálló és élő, az akarattól független dolog. Az arca többi része viszont merev volt, egy lisztes arcú bohócra vagy egy vér nélküli emberre hasonlított a fénytelen és száraz bőrével, mélyen ülő szemével és azokkal a feltűnő fekete orrlyukakkal, amelyek feketébbek voltak, mint a szemöldöke vagy a haja vagy a fekete nyakkendője. Óvatosan lépkedett, mintha a kövezet sértené a lábát; vékony talpú lakkcipőt láttam rajta, amelyen keresztül bizonyára jól érezte az úttest minden egyenetlenségét. Nem tudom, mért szálltam le a korlátról, nem tudom pontosan, mért határoztam úgy, hogy nem adom át nekik a fényképet, hogy nem engedek a követelésnek, amelyben félelmet és gyávaságot éreztem. A bohóc meg a nő csöndben tárgyalt: tökéletes, elviselhetetlen háromszöget alkottunk, valamit, aminek egy roppanással szét kellett pattannia. Az arcukba röhögtem, és elindultam, gondolom, egy kicsit lassabban, mint a kölyök. Az első házaknál visszafordultam a vaskorláttól, hogy megnézzem őket. Nem mozdultak, de a férfi leejtette az újságot; úgy rémlett, hogy a nő, a korlátnak háttal állva, a követ tapogatja a kezével, a kijáratot kereső üldözött klasszikus és ostoba mozdulatával.

A többi itt történt, szinte csak az imént, egy ötödik emeleti szobában. Michel csak napok múlva hívta elő a vasárnap készült felvételeket; a Conciergerie épületéről és a Sainte-Chapelle-ről készített fényképek olyanok voltak, amilyennek lenniük kellett. Talált két-három, már elfelejtett próbafelvételt is, egy rossz kísérletet, hogy lekapjon egy macskát, mely bámulatra méltó ügyességgel kapaszkodott fel egy utcai vécé tetejére, és megtalálta a szőke nő meg a kamasz fényképét is. Olyan jó lett a negatív, hogy készített róla egy nagyítást; s a nagyítás is olyan jól sikerült, hogy készített egy még annál is jóval nagyobbat, egy majdnem akkorát, mint egy plakát. Eszébe se jutott (most persze újra meg újra visszatér rá), hogy csak a Conciergerie-ről készített képek érdemelnek ennyi munkát. Az egész sorozatból a sziget csücskében készített pillanatfelvétel volt az egyetlen, ami érdekelte; a nagyítást feltűzte a szobája falára, s az első nap sokáig elnézegette: emlékezett, az emlékezés összehasonlító és szomorkás műveletét végezte az elveszett valósággal szemben; megkövült emlék volt, mint minden fénykép, semmi sem hiányzott róla, főleg és legkevésbé a semmi, a jelenet igazi rögzítője. Ott volt a nő, ott volt a kölyök, ott volt a fa, mereven a fejük felett, az égbolt, olyan szilárdan, mint a mellvéd kőkockái, felhők és kövek egyetlen szétválaszthatatlan anyaggá keveredve (most egy éles szegélyű úszik el, szalad, mintha egy vihar élén). Az első két napon elfogadtam, amit csináltam, magától a szimpla fényképtől a falon álló nagyításig, és még csak meg sem kérdeztem magamban, hogy miért szakítom félbe minden pillanatban José Norberto Allende értekezésének a fordítását, csak hogy ismét lássam a nő arcát, s a sötét foltokat a párkányon. Az első meglepetésem ostoba volt; sohasem jutott eszembe arra gondolni, hogy amikor szemből nézünk egy fényképet, a szem pontosan megismétli az objektív helyzetét és látószögét; az ilyen dolgokat nyilvánvalónak veszi az ember, és senkinek sem jut eszébe felfigyelni rájuk. A székemből, az írógép mögül, a fényképet bámultam ott három méterre tőlem, és akkor ötlött fel bennem, hogy pontosan az objektív látószögében helyezkedem el. Nagyon jó volt így; kétségkívül ez a legtökéletesebb módja annak, hogy egy fényképet elemezzünk, bár a rézsútos látásnak is megvan a varázsa, sőt felfedezésekre is alkalmat ad. Minden percben, amikor például sehogy sem sikerült megtalálnom a helyes francia kifejezést arra, amit José Norberto Allende olyan remek spanyolsággal írt le, felemeltem a tekintetemet, és a fényképre néztem; néha a nő vonzott, néha a kölyök, néha a környezet, ahol egy száraz falevél csodálatos harmóniával helyezkedett el, hogy jelentőséget adjon az egyik oldalsó mezőnek. Ilyenkor egy kissé kipihentem magam, s a munkámból szívesen léptem át újból abba a délelőttbe, mely átitatta a fényképet, s mely gúnyosan eszembe juttatta a fényképet követelő nő dühös arcát, a kölyök nevetséges és patetikus menekülését, a fehér arcú férfi megjelenését a színen. Alapjában véve meg voltam elégedve magammal, bár nem távoztam valami fényesen; mert ha a franciáknak megadatott a gyors válaszadás képessége, nem értettem világosan, hogy miért döntöttem az elvonulás mellett, anélkül, hogy határozottan kinyilvánítottam volna alkotmány biztosította előjogaimat. De a fontos, az igazán fontos az volt, hogy segítettem a kölyöknek idejében meglépni (ez persze csak abban az esetben áll, ha az elméletem helytálló, ami ugyan nincsen kellőképpen bizonyítva, de amit a menekülés önmagában bizonyítani látszott). Puszta kotnyeleskedésemmel lehetőséget teremtettem neki, hogy végül valami hasznos dologra használja fel a félelmét; most már talán bánja, talán így kisebbnek érzi magát, úgy érzi, hogy nem volt eléggé férfi. De még mindig ez volt a jobb, mint annak a nőnek a társasága, aki képes úgy nézni, ahogy a szigeten nézett a kölyökre; Michel puritán néha, azt hiszi, hogy nem muszáj erőszakkal megromlani. Az a fénykép alapjában egy jó cselekedet volt.

De nem a jó cselekedet miatt pillantottam rá munkám minden bekezdése előtt. Abban a pillanatban nem is tudtam, hogy miért nézek rá, hogy miért tűztem fel a nagyítást a falra; talán így van ez minden végzetes cselekedettel, talán ez a feltétele, hogy beteljesedjék. Azt hiszem, a falevelek szinte titokzatos remegése nem nyugtalanított; folytattam a megkezdett mondatot, és kereken befejeztem. A beidegzések olyanok, mint a nagy herbáriumok, egy nyolcvanszor hatvanas nagyítás pedig felfogható egy képernyőnek is, amire filmet vetítenek, melyben egy sziget csücskén egy nő egy kölyökkel beszélget, s a fejük felett egy fa rázza száraz leveleit.

De már túl sok volt a kézből. Éppen leírtam: Donc, la seconde clé réside dans la nature intrinséque des difficultés que les sociétés – és akkor megláttam a nő kezét, mely lassan, ujjról ujjra kezdett összezárulni. Megsemmisültem, egy francia mondat maradt belőlem, amit már sohasem fogok befejezni, egy írógép, mely leesett a földre, egy szék, mely nyikorgott és remegett, egy ködgomoly. A kölyök lehajtotta a fejét, mint a bokszolók, amikor nem bírják tovább, és már a végzetes ütést várják; a felöltője gallérja feltűrve, még sohasem látszott ennyire fogolynak, a tökéletes áldozat, aki maga sietteti a katasztrófát. A nő most a fülébe sugdosott, és a keze újból kinyílt, hogy a fiú arcára szálljon, és simogassa, sietség nélkül égesse. A kölyök inkább gyanakvó volt, mint ijedt, egyszer-kétszer átsandított a nő válla fölött, az meg tovább beszélt, valamit magyarázott, ami arra késztette a fiút, hogy pillanatonként oda nézzen, ahol, Michel nagyon is jól tudta, az az autó állt a szürke kalapos emberrel, akit gondosan lehagyott a képről, de aki visszatükröződött a kölyök szemében meg (hogyan is vonhatná most kétségbe) a nő szavaiban, a nő kezén, a nő másodlagos jelenlétében. Amikor láttam, hogy a férfi odalép és megáll mellettük, és zsebre vágott kézzel, félig undorodó, félig követelődző pillantással nézi őket, mint a gazda, aki magához füttyenti a kutyáját, ha az már kihancúrozta magát a téren, megértettem, ha ugyan ez megértés volt, hogy minek kell megtörténni, minek kellett megtörténni, minek kellett volna megtörténni abban a pillanatban a három ember közt, ott, ahová én mint rendbontó idegen érkeztem, ártatlanul belekeveredve abba, ami akkor nem történt meg, de ami most be fog következni, most meg fog történni. És amit én akkor elképzeltem, sokkal kevésbé volt borzalmas, mint a valóság; az a nő nem önszántából volt ott, nem a maga örömére simogatta, hergelte, bátorította a fiút, hogy aztán elvigye a kócos angyalkát játszani, elszórakozni annak gyerekes félelmén, megszeppent, sutácska vágyán. Nem, az igazi gazda odébb várt, arcátlanul vigyorogva, már biztos volt a győzelmében; nem ő volt az első, aki egy nőt küldött maga elé, hogy szóvirágokkal gúzsba kötött foglyot hozzon neki. A többi már pofon egyszerű, az autó, egy ház valahol, italok, izgató képek, a túlságosan kései könnyek, az ébredés a pokolban. És én nem tehettem semmit, ez alkalommal egyáltalán nem tehettem semmit. Az én erőm csak az a fénykép volt, ott előttem, ahol azzal álltak bosszút rajtam, hogy leplezetlenül megmutatták, hogy mi fog történni. A felvételt elkészítettem, az idő elrepült; oly távol voltunk már egymástól, a csábítást bizonyára elkövették, a könnyek elfolytak, a többi meg csupa feltételezés és szomorúság. Hirtelen megfordult a rend, ők voltak azok, akik éltek, akik mozogtak, akik határoztak, és határozottak voltak, akik továbbindultak a jövőjük felé; én meg, az innenső oldalon, egy másik időnek a rabja voltam, egy ötödik emeleti szobának a rabja, annak, hogy nem tudom, hogy ki az a nő és ki az a férfi és ki az a kölyök, annak, hogy csak a kamerám lencséje vagyok, egy merev, közbeavatkozni képtelen dolog. A legiszonyúbb gúnyt űzték velem, azzal, hogy dönteni tudtak a tehetetlenségemmel szemben, azzal, hogy a kölyök megint ránézett a lisztes arcú bohócra, és én megértettem, hogy bele fog egyezni, hogy az ajánlat mögött pénz vagy csapda rejlik, és én nem tudok rákiáltani, hogy meneküljön, még csak meg se tudom könnyíteni neki az utat egy újabb felvétellel, egy jelentéktelen és szinte alázatos beavatkozással, mely lerombolja a nyálból és illatból épített állványzatot. Minden megoldódik ott helyben, abban a pillanatban; olyan volt, mint egy hatalmas csönd, aminek semmi köze sincs a fizikai csöndhöz. És ez a csönd megnyúlt és felemelkedett. Azt hiszem, felordítottam, iszonyúan felordítottam, s abban a szempillantásban tudtam, hogy kezd közeledni felém, tíz centit, egy lépést, még egy lépést, a fa ütemesen forgatta az ágait az előtérben, a mellvéd egyik foltja kivált a képből, a nő arca meglepetten felém fordult és lassan növekedni kezdett, és akkor egy kissé elfordultam, akarom mondani, a kamera elfordult egy kissé, és nem tévesztve szem elől a nőt, közeledni kezdett a férfi felé, aki most rám nézett azokkal a fekete lyukakkal, amelyek a szeme helyén tátongtak, félig meglepve, félig dühösen nézett rám, és bele akart szögezni a levegőbe, és abban a pillanatban egy nagy madarat láttam a fókuszon kívül, mely átsuhant a kép előtt, és a szobám falához támaszkodtam, és boldog voltam, mert a kölyök meglógott, láttam, ahogy szalad, megint a fókuszban, rohanva menekül, a haja lebeg a szélben, és végül megtanul repülni a sziget fölött, elér a hídátjáróhoz, és visszatér a városba. Másodszor is elszökött tőlük, másodszor is segítettem ellógni neki, visszaadtam őt a maga szegényes édenének. Zihálva álltam előttük; nem kellett egy lépést sem előrébb mennem, lejátszottam a játékot, A nőből épp csak a válla meg egy kevés haj látszott, amit hirtelen elvágott a kép; de a férfi ott állt szemben, a szája félig nyitva volt, amelyben egy fekete nyelvet láttam remegni, és lassan felemelte a kezét, az előtérbe nyújtotta, egy pillanatig még tökéletes fókuszban volt, aztán egy alaktalan, sötét tömeggé nőtt, mely eltakarta a szigetet, a fát, és én behunytam a szemem, és nem akartam tovább nézni, és eltakartam az arcomat, és sírva fakadtam, mint egy hülye.

Most egy nagy fehér felhő úszik el, mint mindennap, ebben a megszámlálhatatlan időben. Amit még el kell mondani, az már csak egy felhő vagy két felhő vagy a teljesen tiszta égbolt hosszú órákon át, egy mindennél tisztább négyszög, gombostűkkel feltűzve a szobám falára. Ezt láttam, amikor kinyitottam a szemem, és megdörzsöltem az ujjammal: a tiszta égboltot és azután egy felhőt, mely balról beúszott, majd kecsesen végigvonult, és eltűnt jobb kéz felé. S utána egy másik, de van, hogy minden elszürkül, minden egyetlen óriási felhő lesz, és hirtelen, fröcskölve lecsap az eső, hosszú ideig látni, ahogy zuhog a kép felett, mint egy megfordított sírás, és lassan kitisztul a kép, talán kisüt a nap, és megint beúsznak a felhők, kettesével, hármasával. És néha galambok és olykor egy-egy veréb.